Arhivă digitală
Míg a történelmi Magyarország területén az emberek többnyire beleszületnek az egyházba öröklődés, szülői hagyomány folytán, addig az idegenbe szakadt hazánk fiai és leányai – minden köteléktől felszabadulva – vagy csatlakoznak egy egyházi közösséghez, vagy nem. Már nem köti őket a lelki környezet, a megtartó és fenntartó egyház ereje úgy, hogy ne térhetnének ki előle. A nagy szabadságban megszűnik a hazai népegyház jelleg. Csak azok csatlakoznak általában egy vallásos közösséghez, akik hitüket bátran megvallják, és bizonyságtevőkké válnak. Az ilyen egyházat hívjuk hitvalló egyháznak.
Százhúsz éve, 1882. augusztus 3-án Nagyenyeden született az egyik legnagyobb magyar filozófus, Bartók György, aki teológiánk neveltje, s pályája elején rövid ideig professzora is volt.
Az erdélyi református lelkészképzés történetének rövid, évszámokhoz kötött összefoglalója.
Magamfajta öregembert, akinek még a vérében vannak az 50–60 évvel ezelőtt tanultak, sokszor megdöbbenti az, hogy az újabb nemzedékek milyen messze kerültek a mi általunk természetesnek, magától értetődőnek érzett és tudat alatt is tudott dolgoktól a vallás terén. Hihetetlen az a hiány, amit az elmúlt évtizedek okoztak ezen a téren, s ez bizony, akármilyen irányba fejlődjék a társadalom köztudata, mindenképpen a műveletlenség határát súrolja.
Második alkalommal találkoztak a kelet–nyugati biblikusok. Ezúttal a bolgár ortodox egyház történetében igen nagy szerepet játszó Rilai-kolostor adott helyet a rendezvénynek. A téma az Ószövetség, mint keresztény Biblia, amelynek központi kérdése a kánon értelmezése volt.
Istennek Jézus Krisztusban kinyújtott keze minden kórházban megérinti a beteget, de kellene lennie egy olyan kórháznak, ahol ezt az orvos, a nővér, az egész személyzet tudja, s ahol a betegek érzik is. Ilyen volt a kolozsvári Református Kórház, ilyenek voltak orvosai, lelkipásztorai és diakonisszái, akik nem csak a betegséget gyógyították, hanem könyörülő szeretetükkel lehajoltak a beteghez is.
Lezártunk egy évszázadot. Vajon csak Trianonra és Párizsra, csak a szocializmus vonata előtt futó püspökeinkre tudunk emlékezni? Pedig arra kellene, hogy éppen ezek ellenére, református egyházunk és erdélyi magyarságunk nem csak túlélte a 20. századot, hanem értékeket hagyott hátra nekünk, 21. századiaknak. Ezeket kellene számba venni, a mögöttünk hagyott száz év értékeit, a kagylók által kikínlódott drágagyöngyöket. Ez nem csak az egyháztörténészek feladata, hanem mindannyiunké. Ilyen bevezető gondolatokkal teszem közolvasandóvá a következő három tervet.
Nemzedékek váltása mindig felszültséget okoz, de nem egyformán. Rendes körülmények között ez a váltás fokozatosan, egyenlő ütemben történik, s csak utólag lehet észrevenni a valóságos változásokat világnézetben, szokásokban, gondolkozásmódban stb. A látható, minőségi változást két tényező hozhatja létre: a körülmények hirtelen, gyökeres változása és az új nemzedék nevelődésének gyökeres változása. Ma mind a kettő jelen van, s egymást erősítve hozza létre azt a nagy különbséget, ami uralja mai társadalmunkat mind az egyházban, mind azon kívül.
Halálának háromszázadik évfordulóján, méltó emléket állíthatunk Misztótfalusi Kis Miklósnak, ha vele együtt mondjuk (akár ismételten is) a fenti szép hálaadó és könyörgő imádságot. Az itt-ott barokkosan hosszú mondatok és dagályosnak tűnő megszólító és dicsőítő formulák dacára ez az imádság formailag egységes, stílusa – imádsághoz illően – emelkedett, tartalma pedig teológiai szempontból átgondolt. A benne megszólaló hit személyes, s éppen ezért egyetemes.