Alkonyat

N. N.: Alkonyat. In: Az Út 1.1-2-3 (1923), 113-115. pp.

Mindig valami csodálatosan mély titokzatosságot éreztem az alkonyai csöndjéből. A legkedvesebb óráim azok voltak, ha csöndes estén felmentem egy hegyre a falu fölé s megálltam ott akkor, mikor az alkony kezdi a maga barna szárnyait teregetni a házakra. Elnéztem a hazafelé tartó munkások fáradt, nehéz lépteit, hallgattam a nyugalomra térő nyáj kolompját, s mikor a házak ablakaiban egymás után, mint apró szentjános bogarak, gyúltak ki a mécs világok, s a csillagok félénken küldték bágyadt sugaraikat a sötétségbe burkolózó földre, úgy éreztem, hogy valami felséges Isteni csend vesz körül, melyet
a lehelletünkkel is félünk megszakasztani.