Kapcsolódó publikációk

Doktori címet szerzett Székely József.

Az 1989-es demokratikus átalakulás után a magyarországi egyházak azzal szembesültek, hogy megváltozott társadalmi pozíciójuk. Az egyházak mellőzöttsége megszűnt, de egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy megtalálják helyüket a civil társadalomban. Különösen nehéz helyzete volt a gyülekezeteknek, amelyeknek szembe kellett nézniük a népegyház meggyengült struktúrájával.

Ünnep van; ez a szó a mi egész gyülekezetünknek, családunknak békét, pihenést, megnyugvást jelent. Csak nekünk, lelkipásztoroknak fárasztóbb és nehezebb az ünnep a hétköznapnál. Tudja azt közülünk mindenki, hogy az igehirdetés a legszebb kötelessége a lelkipásztornak, de egyúttal a legnehezebb és legfárasztóbb is. Ha komolyan vesszük az igehirdetést, nem csoda, ha fárasztó lesz számunkra.

Mai életünkben gyakran tehetjük azt a tapasztalatot gyülekezeteinkben, mintha az igehirdetés vesztett volna régi jelentőségéből és mintha hatása napról napra kisebbé válnék. Sokan vannak, akiknek az a gondolatuk, hogy az igehirdetés ma kevesebbet is jelent mint régebben, s hogy azok a munkaterek, melyek újabban mind nagyobb gazdagsággal nyíltak a lelki munkák terén, lassanként mintha kiszorítanák és erőtlenné tennék az igehirdetés hatását.

A külmisszió gondolatának igazi fontosságára most kezd rájönni egyházunk s ezzel együtt felmerül a kérdés, hogyan tudjuk népünket ránevelni, hogy egész nagyságában és jelentőségében lássa ezt a kérdést. Nyilvánvaló, hogy az az állapot, mikor egy egyház a külmisszió kérdésével nem foglalkozik és az iránt nem érdeklődik, mindig a hanyatlás és visszaesés jele abban az egyházban.

Imádkozom-e, ha nem hétszer napjában, mint Dávid, de legalább háromszor, mint Dániel? Ha nem oly hosszan mint Salamon, de legalább oly röviden-e mint a publikánus?

Általános a panasz a lelkipásztorok közt, hogy munkájuk sikere nem látszik és hiábavaló az a sok erőfeszítés, amit ezen a földön a reájuk bízott lelkek között végeznek egy olyan cél érdekében, mely olyan messze van, hogy képzeletünkkel elérni nem tudjuk.

Ez a kis könyv nagyon szerencsés és hasznos kézikönyve mindazoknak, akik bibliakörök vezetésében tájékozódni akarnak. Az egész munkán a szerző tapasztalatainak és arra való vágyának jelei vonulnak végig, hogy a Bibliát minél közelebb hozzája lelkekhez.

Milyen jó hinni, hogy az engem elhívó Isten és a bizalmukkal megajándékozó drága lelkek e koldus rongyokban is elfogadják a szerény, de tőlem egyedül kitelő ajándékot: alázatos hálámat, forró köszönetemet és hűséges felajánlkozásomat, melyet igaz lélekkel íme felkínálok.Az az irány is, amelybe e szolgálat betöltésére el kell indulnom, előre meg van szabva professzori megbízatásomban, amely két, sokszor egymástól messzire kígyózó ösvényből kell, hogy egyetlen úttá szélesedjék.

„Óh hűséges Isten, az Úr Jézus Krisztusban kegyelmes Atyám! Ki engemet szegény, méltatlan szolgádat Szent Igédnek hirdetésére hívtál és ahhoz tartozó rendes eszközökkel meg is koronáztál: kérlek tégedet, hogy engemet e nagy tisztnek végbevitelére alkalmatlan szolgádat, Szent Lelkednek kegyelme által jobban is naponként készíts el, hogy a te titkaidnak hűséges sáfára lévén, nem nyereségnek okáért; hanem egyedül szent Nevednek dicsőségére..."

Isten szolgája mindig népszerűtlen az emberek előtt. Nem is lehet másként. Közülük mindenki tudja, hogy ő olyan szolgálatra van elkötelezve, melyet ez a világ értéke szerint soha sem fog tudni megbecsülni. Olyan kincsek birtokában van és oly javakat kínál, melyek ennek a világnak szemében keveset érnek és még kevesebbet hoznak.

A kenyér után való éhség és a víz után való szomjúság is borzasztó, és a lelkipásztor életének legszomorúbb percei közé tartozik az, mikor látnia kell embereket, akik az éhínségnek vannak kitéve és nincs módja és tehetsége rá, hogy segíthessen
rajtuk. De látni azt, mikor az Ige utáni szomjúság önti el a lelkeket, mikor a lelki eledelt keresik és hiába keresik, szomjúhozó és éhező lelkeket, kikben forrón csap fel az Isten utáni vágy, de akik nem találják Istent, ez még rettenetesebb.

Siralmas látvány az üres templom, amelyben vasárnap ásító padok felett, kongó falak között anélkül kell elszállania Isten gazdag igéjének, hogy ajándékával, áldott magával szíveket termékenyíthetne meg. De az a helyzet sem sokkal vigasztalóbb, amikor a templom tele van ugyan, de üres lelkekkel van tele, olyan lelkekkel, amelyek se nem alkalmasak, se nem méltóak az Ige Befogadására. Az Ige tud csodákat tenni; arra

„A papnénak nincsen hivatala a gyülekezetben". Ezt a mondatot szívem legmélyebb meggyőződésével aláírom. Mégis ha a pap ott áll a gyülekezete előtt, egyet mindig kell tudnia: ha mindenki süket és közönyös is, ha mindenki kritizál s kifogásol, v. vakon eláraszt is hízelgéssel ebben a gyülekezetben, egy van köztük — az én feleségem — aki tudja, hogy én ki vagyok s hogy mit akarok.

A téli időszak a legalkalmasabb a lelkipásztor számára, a gyülekezetben végzett munka szempontjából. Tavasszal, főleg falusi környezetben nehezebben lehet gyülekezetépítési projekteket kivitelezni, mert a mezei munka kezdetét veszi. A kérdés tehát az, hogy hogyan akadályozhatjuk meg, hogy a nyári munkaidő alatt ne akadjon meg a télen végzett munka kontinuitása.